6. fejezet :) Irány London!...

Megjöttem az új résszel. Újra itt vagyok :) Most sokat késtem meg minden... Bocsánat, remélem nem haragszotok :(( Nem is húzom a szót :D itten van *-*
..................................................................................

Eljött a nagy nap! Egész este forgolódtam, olyan furi érzésem volt, olyan-olyan semleges, a rossz kiüti a jót, vagy nem is tudom. Rettegtem a repülőúttól, azonban örültem, hogy végre eljutok Londonba, 1D koncertre.

Könnyen keltem fel, sőt fél 3kor már raktam be a válltáskámba az utolsó dolgokat. Lent a konyhába az anyuékat találtam, éppen valami nagyon fontos dolgot beszélhettek meg, mert zengett tőlük a folyosó. Nem sikerült túl sokat elcsípnem csak ennyit:

- Mégis mikor akartad ezt nekünk elmondani?

- Hidd el én el akartam, csak, egyszerűen féltem a reakciótoktól, mégis csak elég kemény, veszélyes dolog.

- Ed, ha ezt tudtam volna…- ekkor léptem be a konyhába.

- Gond van?- kérdeztem, először apura, majd anyura néztem. Apu csendben lehajtotta a fejét, kivonult a szobából a szemét törölgetve.

- Anya mi történt? Apa miért sír?- Odajött, megveregette a vállamat.

- Ne félj! Nincs semmi… Megoldjuk. – sóhajtotta. Ha nincs semmi, akkor mit kell megoldani? Mit titkolnak? Most még ez is! Aj! Nem tudtam tovább kérdezősködni, faggatni anyut a történtekről, mivel Cece rohant le a lépcsőn, nyakamba ugrott.

- Jaj, Kelly, ez annyira szuper, olyan jó lesz! – ölelt meg.

Haraptunk valamit, elbúcsúztunk az anyutól probléma nélkül, de amikor aput öleltem át, igen rossz érzésem keletkezett. Apu nehezen engedett el, olyan erősen szorított, hogy majd megfulladtam.

- Kelly, 4 óra van, ideje indulnunk…- figyelmeztetett Cece. Elengedtem apát, szemébe néztem, fájdalmat, szomorúságot, félelmet láttam benne. Gyanús nekem ez! Ennyire nem hathatta meg az, hogy elmegyünk! Nem, más van a háta mögött! Jól lenne kideríteni, most erre nincs idő.

Nem kis lelkiismeret furdalással hagytam el a házat. Bevallom, még egy könnycsepp is szökött a szemembe. Nem biztos, hogy fél év múlva ráér kideríteni mi van apával. Visszaforduljak? Föladjam ezt a nagy lehetőséget? Vagy felejtsem el?

- Kelly miért sírsz?- nézett rám Cece

- Mi? Nem sírok! Csak… Csak kifújta a szél a szememet.

- Nem is fúj a szél!

- Áááh oké! Gőzöm sincs, mi van apával! Furcsán viselkedik, olyan szomorú, nem létezik, h ennyire bántaná őt, hogy Londonba megyek. Megőrülök!

Cece inkább nem mondott semmit, talán jobb is, nem sokon múlt, hogy föladjam életem álmát, tudom, gond van otthon, és elmegyek! Szörnyű vagyok!

Üzletbe bevásároltunk, ami kell, első nap nem kapunk enni, kell az energia a repülőn is.

5re odaértünk a sulihoz. Robert igazgató úr várt minket.

- Sziasztok lányok! – szállt ki az autóból. – a bőröndöket beteszem hátra, kinek menjen alulra?

- Nekem lehet! – adta oda Cece, beült hátra. Majd az enyém következett, behuppantam a mellette lévő ülésre.

- Felkészültetek? Jó lenne, ha megadná valamelyikkőtök a telefonszámát, el tudjunk érni benneteket. Kelly? Leírod? – nyújtott elém egy kis lapot.

- Tessék, el lehet olvasni? – alig bírtam leírni, mozgó autóba nehéz ilyet.

- Persze, köszönöm.- mosolyodott el. Régen láttam szegény igazgatót mosolyogni. J Mindig kikészítjük.- Ha megérkeztetek akkor csörögjétek meg az iskolai telefont, úgy fogunk titeket valahogyan elnavigálni az iskolához.

- Rendben.

20 perc múlva a reptéren álltunk bőröndökkel a kezünkbe.

- Melyik lesz a gépünk? – kérdeztem.

- Az ott. – mutatott egy hatalmas fehér gépre ENGLAND felirattal.

- Wow! Ez hatalmas! Nem fog lezuhanni? – nézte Cee

- Nem tudom, azért én tartok tőle. Mit csinálunk, ha lezuhan?

- Akkor valószínűleg meghalunk, én nem akarok! Tantobá’ ez biztonságos?

- Igen, biztonságos, nem kell félni. Egyik legbiztonságosabb járatot választottuk! Először ültök repülőn?

- Igen! – válaszoltuk tökéletesen egyszerre.

- Gyertek velem! Leadjuk a csomagokat, szálljatok fel, keressetek valami jó ülőhelyet, hosszú az út.

Beadtuk a bőröndöket, csak a válltáskát hagyhattuk magunknál. Elköszöntünk az igazgatótól, felmentünk a lépcsőn.

- Huh! Ez nagyobb mint gondoltam. Hova ülünk?

- Valami szimpatikus helyet keressünk. Aha! Ott egy teljesen szabad!

Bevágódtunk az ülésbe. Cece velem szembe ült, jobban tudjunk beszélni.

- Cece! Én nagyon félek!

- Nem kell félni, hamar túl leszünk rajta! Nincs tériszonyod sem, okés lesz minden!

- Tudom! De akkor is, belegondoltál abba h alattad vagy 10 km-es mélység lesz, óceánokkal, tengerekkel?

- Nyugi! Hallgass zenét, észre sem veszed! – nyugtatott.

„Kapcsolják be az öveket! 6 perc múlva felszállás” üvöltötte a hangszóró. Becsatolta mindenki az övét. A repülő lassan emelkedni kezdett. Nem is olyan vészes, mint gondoltam.

Az út nagyrészt elég jól telt. Azon kívül, hogy kifosztottuk az egész utas kiszolgálót a kajától, még beszélgettünk is. Gyorsan elszaladt ez a 2 óra.

Miután kiszálltunk a gépből, kikértük a csomagokat nem igazán tudtunk mit kezdeni magunkkal. Itt állunk London közepén, 2 francia lány, egy repülőtéren, el kell jutnunk a Saint Joseph gímihez. Nem lesz gyerekjáték. Utasítások szerint megcsörgettem az iskolai telefont. 2 csörgés után fel vette az igazgatóúr.

- Megérkeztetek? Már vártam a hívásotokat!

- Igen, itt vagyunk, egy nagy repülőtér közepén. Azt sem tudjuk, hogyan jussunk ki innen. – mondtam a telefonba, tartottam a helyzettől, mert mégis csak először járunk itt.

- Na akkor, keressétek meg a kijárat táblát, ott van az elágazás, induljatok el balra, menjetek egyenesen, a kereszteződésnél kanyarodjatok jobbra, menjetek egészen a TESCO-ig, ott megint jobbra menjetek le, ott lesz kiírva táblán a kollégium, kaptok eligazítást…

- Jó jó!–mondtam és leraktam, lejegyzeteltem mindent a telefonba.

Egész úton a telefont bújtam, nehogy eltévedjünk. „sziasztok!” köszönt ránk egy kapucnis napszemüveges srác, arcát nem láttuk, a hangja azonban szörnyen ismerős volt.

- Kelly, ez ki lehetett?- kérdezte Cece utánanézve.

- Nem tudom, a hangja ismerős volt. – néztem fel a telefonból.

- Nem Niall az?

- Kitudja! Oda sem néztem! Azon vagyok, hogy épségben elérjünk az intrihez. Amúgy biztos nem járnak ki a rajongók miatt.

- Oké a napszemcsit mivel magyarázod? – erre nem tudtam értelmes választ adni, elvégre minek hóesésben napszemüveg? – Én mondtam!

- Jó! Meglehet. Odasüss! A tábla! Akkor megérkeztünk, 40 méter és ott vagyunk. – örültem, épp ideje, leszakadt a kezem a bőrönd cipelésétől.

A portán, már készültek az érkezésünkre, kedvesen fogadtak minket. Bevezettek a szobánkba, ami az emeleten volt fent. Jó is, szeretek éjjel kiülni az ablakba. Ledobtuk a cuccainkat, neki fogtunk reggelizni. Egész nap a rendelkezésünkre állt kipakolni, 2 hét a beilleszkedésre. Elegendő szerintem. J

Hétfőn: kipakoltunk, elfoglaltam az ablak melletti ágyat, a tükrös szekrényt

Kedden: egész nap szinte sorban álltunk a London Eye-nál, megérte, fantasztikuus kilátás. WAO.

Szerda: Unalom, unalom, unalom ezerrel.

Csütörtök: Vásárlás. Holnap koncert szóval csininek kell lenni. Felvásároltuk a fele üzletet.

Péntek: Wáááá koncert.

Egész nap furi érzésem vol. Ma végre találkozok a One Directionnel. Te jó ééég! Áááá! Már alig vártam a 4 órát, tudniillik akkor kezdődik a konci… Cece is hasonló lázban volt, állandóan ugrált J. Zaynnek mesélhet a kutyusáról :D.

- Cece, sietnél már? Elkésünk! – dörömböltem a fürdőszoba ajtaján.

- Aha, de minek még most, Kelly? 1 óra van!

- 4re ott kell lennünk! – folytattam.

- Van három óránk…- akadékoskodott. Végre kifáradt a fürdőszobából, így sorra kerültem én is. Nem állt szándékomban túlzottan kikenni magam, azért mégis csak egy koncert, semmi több. Azért egy kis natúr sminket tettem fel. Magamra vettem az 1D-s pulcsimat, egy egyszerű farmart, nyaklánccal, a hajamat kiengedtem, kivasaltam, a gumimat betettem a táskámba. Én késszen álltam. Barátnőm kicsit magasra tette a mércét, csőnadrág szoknyával, hosszú ujjú póló angol zászlós övvel, haját felfogta csattal…

- Nem bulira megyünk drágám! – mondtam csípőre tett kézzel.

- Hát szívi, ma Zaynnel találkozok, szóval, csitt legyen! – nézett komolyan a szemembe, fenyegetően felmutatta a mutatóujját. Hangosan felnevettem, nem bírtam tovább. Eléggé elvagyunk ilyenkor. Kihúztam az asztalfiókot, oda rejtettem el a jegyeket., majd óvatosan kivettem belőle, nehogy baja essen. Ez egyiket Cee kezébe nyomtam.

- Indulhatunk… Mit akarsz már megint a fürdőszobában?- szóltam

- Megigazítom a sminkemet.

- A sminked tökéletes, nem kell már több… - rángattam ki a szobából, le a lépcsőn, egészen az udvarig. – Nem mész vissza! Hívjunk taxit! – ajánlottam fel.

- Rendben! Van tükröd? Ha esetleg lekopna… - magyarázkodott, igen Cece eléggé szereti magát festegetni, ellentétem, de hát ő a legjobb barátom…

- Nem, fog lekopni, tettél magadra 1, kiloval. – odasétáltam a táblához, amin rajta volt 10 taxis szám. Mindjárt elkezdtem tárcsázni az elsőt.

- Haló! Jónapot! El tudna minket vinni az arénához?... Igen… A suli előtt vagyunk… Oké… Köszönöm, Viszlát!... Elintéztem, kérlek tedd már le azt a szájfényt!- kaptam ki a kezéből, néha idegbajt kapok tőle. Minek festi magát? A nélkül is gyönyörű.

3órára már az aréna előtt álltunk. Zakatoló szívvel lépkedtünk a bejárat felé, ahol az őrök beszedték a jegyeinket, elvezettek a konci terméig, helyünkig. Hmm első sor, ígéretes. Fél négy van, szuper, fél órát várhatunk.

- Muszáj volt idő előtt elrángatnod ide? – duzzogott, megvontam a vállam nevetve. – jól van! Megyek, veszek inni meg enni… Nem, te ne gyere! Eltalálok magamtól is. – Sétált ki a még üres teremből.

Elment 10 perc, aztán 15 perc, én meg egyre idegesebben nézegettem az órámat. Hol a francban lehet Cece? A helyiségben egyre többen lettek, egyre kezdett zsúfolódni a tömeg. Végre 5 perccel kezdés előtt megjött, azonban üres kézzel.

- Te hol a jó égbe voltál? És hol a beígért kaja?

- Őőő nem találtam meg…

- Ne hazudj! Látom rajtad! Rémlik? A legjobb barátnőd vagyok. Igazat kérek! – kiabáltam túl a népet, ő meg egyre jobban vörösödött – Cee beszélj! Tiszta olyan vagy, mint egy rák.

- Akkor megettem a kaját, na…

- Azért pirosodtál ki? – gyorsan az arcához kapott.

- Jóvan’ na! … De mégse… Kelly ezt most nem mondhatom el!