„10 perc múlva
leszállás!” üvöltötte a hangszóró, amire felkaptam riadtan a fejemet. Kicsit
elszundítottam. Hosszú napom volt, hulla fáradt vagyok.
Kint a reptéren
elindultam, de sajnos túl nehéznek bizonyult a bőröndöm, és egy kő is bezavart.
Tehát elestem. Semmi különösebb baj nem történt, csak egy kis horzsolás a
térdemen, most ez fájt a legkevésbé. Leültem a talajra, és egy zsebkendőt
odakötöttem a hajgumimmal, hogy ne legyen túl véres a lábam. Kicsit sántítva
indultam útnak hazafelé. A helyzet hangulatát szomorította a szakadó eső,
csurom vizes ruhám, és vizes hajam… Előhozta az emlékeket, mikor Niallal kint
ültünk az esőben. Már most hiányzik. Úgy érzem szeretem… De már nem tehetek
semmit. Messze van. Kitudja mikor nézhetek újra a szemeibe, és mikor hallom a
hangját… ében… képen akármikor láthatom, hallhatom, de az nem az igazi. Kicsit
Harry is aggaszt, végül is a média mindennel túloz. Nem tehetek már semmit. Itt
vagyok Párizsban, éppen hazafelé tartva, az éjszaka közepén, órákra Londontól.
*Old Memories*
Szóval, ezeken, a
dolgokon gondolkoztam az út közben… /A fejemben lejátszódó kis filmszerű
jelenetek alatt, a Little Things, Summer Love/
*Amikor először
megpillantottam őt a koncerten*
*Amikor először rám pillantott*
*A sok hülyéskedés*
*Az a bizonyos kép*
*Amit akkor éreztem*
*Mikor összetört szívvel kirohantam az esőben*
*Niall nyugtató ölelése*
*Niall gyönyörű kék szemei*
Niall. Niall. Niall.... És Niall... Áh... Inkább nem kínozom
magam tovább, épp elég, hogy olyan távol van. Inkább megpróbálom elfelejteni.
Többet úgysem látom.
Akaratlanul is kicsordult egy- egy könnycsepp az arcomon, és
tovább sétáltam. Beértem a városba, kint a rendőrség, és az egyik
kirakat romokban állt, törött üveg... Éppen egy fekete ruhás személyt vezettek
ki az ajtón. Le néztem a talajra, felvettem az előttem lévő üvegszilánkot,
zsebre tettem. Kicsinkót véres lett tőle a kezem, mert megvágta, de nem
baj, a szakadó eső lemosta úgyis. Folytattam az utamat, lassan odaértem a házunkhoz, fél 3 van. Nagyot
sóhajtva kinyitottam az ajtót a kulcsommal, belopakodtam, majd lábujjhegyen
elindultam fel a lépcsőre, mikor kattant a hátam mögött a villany, hirtelen
világosság lett.
- Kislányom, te
mit csinálsz ilyenkor itt? Nem Londonban vagy? – nézett rám „anya” kómás
fejjel.
- Összetörtek,
elhagytak, életem legrosszabb kirándulása volt, kellett nekem beleszeretni egy
popsztárba…- mondtam könnyes szemekkel, a bőröndömet ledobva felmentem a
szobába, ledőltem az ágyra, a zsebemben lévő szilánk kissé szúrta az oldalamat,
így nem csak belülről fájt az életem…
Reggel kaptam
csak magamhoz, és a tükörhöz lépve vizsgáltam a sírástól bedagadt szemeimet.
Összeszedni magam nem volt kedvem, ezért így mentem le. Szokatlan kép fogadott,
bár ugyanaz a konyha, ugyan az a ház, minden ugyanaz, de valahogy valami
hiányzik, beugrott minden.
- Jó reggelt! –
köszöntem a konyhában anyának, mivel CSAK ő volt ott. Nem hagytam abba a
reménykedést, vártam, hogy jön majd apa is.
- Szia, mit kérsz
enni? – kérdezte szomorú arccal.
- Nincs étvágyam.
– válaszoltam közömbösen, felültem a konyhapultra, és néztem ki a fejemből,
mint egy félholt zombi. Nagyjából így nézhettem ki… Nem túl felpezsdítő, de ez
van. Megvártam, amíg anya megette a kaját.
- Kelly, muszáj
enned valamit!
- Attól, még,
hogy ezt mondod étvágyam nem lesz…- morogtam unottan.
- Ne csodálkozz,
ha egyszer majd elfogysz. – mondta a szemembe.
- Hol van apa? –
tereltem a témát, és úgy látszik telibe trafáltam. Anya döbbenten bámult maga
elé, a szemei sarkában könnyek bukkantak fel a szeme sarkában.
- Anya jól vagy?
Mi van apával?- csodálkoztam.
- Emlékszel,
amikor elmentél Londonba?- rekedtes, halk hang. Jaj ne!
- Igen, apa
majdnem elsírta magát…
- Mert már akkor
tudta, hogy nem éli, meg, azt a napot, amikor hazajössz…
- MICSODA? –
kérdeztem gombóccal a torkomban.
- Nagyon beteg
volt már.
- És ezt nekem
miért nem mondta? Alig búcsúztam el tőle. – emeltem meg a hangomat.
- Most már nem is
lesz alkalmad. – mondta lehajtott fejjel, a szemét elhagyta egy könnycsepp.
- De te sem
mondtad, ráadásul azt is Londonban kellett megtudnom, hogy majdnem meghaltam
kiskoromban, Cece a testvérem… és… ne soroljam még.
- Mi van Cecevel?
- Ne tereld a
szót anya, már ha nevezhetlek az ANYÁMNAK. – mondtam kihangsúlyozva az „anya”
szavakat. – Eltitkoltatok egy olyan dolgot, amit jogom lett volna tudni, erre,
mikor a minden bajom van… közlöd, hogy meghalt „apa”.
- Kicsim! Ne
kiabálj… Nem én tehetek róla, hogy molst tudtad meg.
- Először is… Nem
vagyok a kicsid, csak a mostohalányod. Másodszor… Igen is te ugyanúgy tehetsz
róla, mint Ed. Te is ugyan úgy elmondhattad volna, de nem tetted. Szóval nincs
miről beszélnünk.
Felrohantam sirva
a szobába. Megakadt a szemem, az üvegszilánkomon, amit tegnap szereztem,
gondolkozás nélkül vagdosni kezdtem a karomat mélyen, sírva húztam végig rajta,
majd eldobtam. A párnám, takaróm tiszta véres lett, de nem igazán érdekelt. Már
élni sincsen kedvem.
