U.I.: Boldog szülinapot a mi "kis" Irish manónknak ♥ :3
.........................................................................................................................................................................
Álltam, szörnyen
szégyelltem magam. Nem tudtam mit mondani, senkit sem akartam megbántani, úgy
érzem Niall fontos számomra… de Harry is. Most döntenem kéne? Nem tudok! Ez túl nehéz. Őszintén nem tudom mit érzek.
De talán mégis a szívem Niall-hez húz. NEM! Ezt nem tehetem, Harry a barátom.
Megőrülök… valamit lépnem kell… tehát léptem.
- Niall… Én…
Sajnálom.- hajtottam le a fejemet. – Harry, ez nem volt semmi köztünk, egy
baráti ölelés nem a világ… Kérlek! Ne haragudj, nem akarlak megbántani. – tört
ki belőlem a sírás, leültem a kanapéra.
- Lehet, hogy
neked nem a világ, de nekem igen. Te mit szólnál, ha másik lányt ölelgetnék
előtted.
- Az Istenért
Harry, nehogy már ez miatt vesszünk össze! Amúgy is… Minden turné alatt más
lányokat ölelgetsz. Nem szólhatnál semmit.
- De akkor még
nem ismertelek téged!- mondta lezárva az ügyet, elfordult, kiment a szobából.
- Ez az én
formám! Elveszítek mindenkit, aki fontos számomra.
- Én még itt
vagyok! – simogatta meg a vállamat Niall, leült. – Ha ez segítene, megölelhetsz
megint.
- Nem… Épp elég
volt az ölelésekből. Nem igaz! Minek kellett kérned, hogy öleljelek meg? Minek
kellett szóba állnom veled? Mit csináltam? Mindent elrontok? Minek kellett
lejönnöm? Maradhattam volna Harry szobájába.
- Ne rágódj a
múlton, élj a jelenben.
- Könnyű ezt
neked mondani… Bárkit megkaphatsz a világon… Mert aranyos vagy, kedves, és
próbálsz segíteni… - sírtam megállás nélkül.
- Igazán így
gondolod?- húzott, jött egyre közelebb hozzám, én nem bírtam ki.
- Nem! Elég
legyen! Nem vagy a pasim!- kiabáltam, kirohantam a szakadó esőbe.
*Niall szemszöge*
Valamiben igaza
van. Mér nyomultam? Túlságosan hirtelen akartam közeledni… Lehet, hogy
mindenkit megkaphatok… de nekem nem kell mindenki! Ő kell. Ezt eldöntöttem,
belebetegszek, ha nem kaphatom meg. Harry… meg majd megint kikezd Taylorral… És
készen van. Ő megoldja! Én nem tudom, akihez ilyen szinten vonzódok nem tudom
elhagyni, elveszíteni... Túlságosan szeretem. Helyre kéne hoznom mindent,
inkább legyen a közelemben, mint, hogy haragudjon rám. Nem élném túl ezt a
csapást! Felrohantam Harry szobájához, elkezdtem zörögni az ajtón.
- Harry, kérlek,
nyisd ki!- szóltam először halkan, utána hangosabban. Majd sóhajtottam egyet. –
Nézd! Ő nem tehet semmiről, csak én kértem, hogy kaphatok –e egyetlen egy
ölelést. Tudod, hogy szeret téged. Ne hagyd őt útjára menni, ilyen lányt nem
találsz még egyet. Gondold át mit csinálsz…
Nem jött ki semmi
hang, de tudtam, hogy bent van. Szóval hallotta is biztosan. Én többet nem
tehettem, tehát bevonultam a szobámba, ez volt a legészszerűbb, amit
csinálhattam.
*Harry szemszöge*
Elgondolkodtam
Niall szavain. Nem szabadna olyan hamar felkapnom a vizet a dolgokon. Egy
kapcsolatban elnézőnek is kell lenni. Egy baráti ölelés. Semmi több. Ezt
elhiszem neki. Bíznunk kell a másikban, elvégre én is öleltem már meg más lányt,
mégis… Lementem a lépcsőn szépen lassan, kinyitottam a hűtőt, kicsit éhes
voltam már. Elfogyasztottam egy joghurtot, ekkor vettem észre, hogy nyílik az
ajtó. Kelly lépett be rajta csurom vizes hajjal, ázott ruhákban. Én csak
álltam, vártam, mert látszott rajta, hogy valamit mondana. Úgy odamentem volna
hozzá, de várnom kellett.
- Harry én úgy
sajnálom! – fakadt ki belőle a sírás.
- Semmi baj! –
léptem oda hozzá, átöleltem jó erősen, hogy érezze, ott vagyok mellette. Hagytam,
hogy a fejét belefúrja a vállamba. Megnyugtató hatással volt rám, halk
szuszogása.
- Nem haragszok
rád. Csak hirtelen kiborultam. Te is ezt tetted volna a helyemben 1 hétig nem
látlak majd, és erre megölelted Niallt. Elkapott a féltékenység, csak magamnak
akartalak. Ezért szeretnék én is bocsánatot kérni én is tőled. Nem akartam hidd
el.
- Harry… Nem kell
magyarázkodnod, én is rosszul léptem… nem kellett volna így cselekednem. Niall
kérte, én megtettem, amit nem szabadott volna.
- Akkor béke?
- Béke.
Hála Istennek ezt
is letudtuk, nem kell úgy elmennem a turnéra, hogy összevesztem vele.
- Nem vagy éhes?-
kérdeztem.
- Hát… talán
kicsit. Szépen elmaradt a vacsora. Meglepjük a többieket valamivel?
- Ha van kedved.
- Van! Mit
készítsünk? Rántotta jó lesz nem? Én megsütöm, te feltöröd a tojásokat.
- Ahogyan óhajtod
főnökasszony. – nevettem rá, enyhe puszit hintettem a homlokára.
- Kérlek, ne hívj
főnökasszonynak!!! – odament a hűtőhöz, kivett 15 tojást, bacon-t.
- Választhatsz,
vagy főnökúr, vagy főnökasszony.
- Akkor inkább
főnökasszony.
- Én is úgy
gondoltam.
Neki kezdtünk
megsütni a tojásokat, bacon-nel. Normális esetben 7 adagot kellett volna
készíteni. De ahogyan mondtam. Normális esetben. A miénk nem normális, Niall
rengeteget eszik. Mi sem tudjuk hová megy az a sok kaja. Kiraktuk a tányérokra
a kaját, felküldtem Harryt a többiekért.
- Na mit
ügyeskedtetek? –kérdezte Zayn nevetve.
- Kóstold meg,
megtudod. – mosolyogtam, közben összefogtam a hajamat.
Leültünk enni.
- Régen nem
ettünk így. Mindenki. Egyszerre. Mint egy család. – szólalt meg Niall.
- Igen. Mindig
elfoglalt minket a sok utazás, turné, mindig siettünk.
Miután megettük a
kaját. Elfogyott az összes, örülök, hogy ízlett nekik. Úgy véltem ideje lassan
hazaindulnom. Mindenki felment a szobájába, csak Harry volt lent.
- Harry! –
szóltam hozzá keseredett arccal. – Nekem… lassan kéne mennem.
- Ne még maradj
légyszi! Reggelig!
Tehát így
alakult, hogy aznap este Harrynél aludtam. Életem legjobb éjszakája volt. Nem
kell rosszra gondolni. Nem történt semmi. Ahhoz még túl korai lenne. Reggelig fent
voltunk, megpróbáltuk kiélvezni egymás társaságát. Mégis sajnos eljött a búcsú
pillanata.
Reggel lett,
csalódottan néztük az órát, ami 6ot mutatott.
- Indulnunk
kell!- kiabált Louis le a lépcsőről.
Beültünk a
kisbuszba, elindultunk mindannyian.
- Van elég kaja
az útra?- kérdezte Niall.
- Jaj Niall…
Hoztunk rengeteget. Meg különben is a repülőbe lehet kapni kaját. –nyugtattam
Niallt.
- Indulhatunk!
Minden itt van!- kiabált előre Zayn a sofőrnek.
- Rendben. – jött
a válasz egyből.
Hallottuk, ahogy
a motor beindult, éreztük, ahogy a busz elindult először lassan, egyre
felgyorsult. Furcsa érzés keletkezett bennem. Nem mondanám valami jónak, inkább
az a „most 1 hétig elveszítem azokat, akiket szeretek” érzés, egy hatalmas
keserű gombóccal a torkomban. 15 perc hosszú volt az út a repülőtérre. Eljött a
búcsú pillanata.
Mindenkit
végigöleltem, egyedül Harrynél időztem el kicsit.
- Akkor 1 hétre
elválunk? – kérdeztem könnyes szemmel.
- Ahogy mondod. –
öleltem át, letöröltem a könnyeit, szemébe néztem. – Nyugi! Hamar elszalad ez
az egy hét. Minden nap beszélünk. – búcsúzkodtam, és valahogy még az én
szemeimből is kicsordult egy- egy könnycsepp.
- Harry. – néztem
a szemébe. – Hiányozni fogsz…
- Te is nekem.
„ 10 perc múlva
fölszállás, kérjük foglalják el a helyüket!”
Még kaptam egy
búcsúcsókot, aztán muszáj volt felszállniuk. Könnyes szemmel néztem a távolodó
repülő után. A keserű gombóc a torkomban egyre nagyobb lett, azt hittem
megfulladok. Lehajtott fejjel indultam vissza a kollégiumba. Gyorsan átöltöztem
a szobámba, lementem a lépcsőre kiülni, ölembe hajtottam a fejemet,
gondolkoztam.
Arra eszméltem
fel, hogy valaki megsimítja a hátamat. Felnéztem, egy igen ismeretlen lány állt
fölöttem. Hosszú, szőke hajjal.
- Mi a baj? –
kérdezte, nagyon ismerős volt a hangja.
- Semmi. –
tagadtam.
- Ugyan már.
Látom, hogy van valami.
- Csak
egyszerűen… Most éreztem rá, mennyire rossz érzés egyedül lenni egy hatalmas
városban…
- Harryről van
szó. Ugye?
- Honnan tudod? –
néztem rá gyanakvóan.- Ki vagy te?
- Jaj.
Elfelejtettem bemutatkozni. A nevem Caroline AppleBown.
- Igy, ahogy a
nevét mondta, már beugrott minden…
- Úr Isten! Az
álmomból? Honnan tudtad te azt az egészet? Hogy- hogy létezel. Nem értek
semmit. Azt hiszem megbolondultam.
- Nem bolondultál
meg. Valóban itt vagyok. És az az álom valóság volt. Mivel kómás állapotban
voltál, át tudtad élni újra az életed.
- Micsoda?
Kómában voltam?
- Igen, de nem
tudom megmagyarázni miért. Én sem nagyon értem ezt az egészet.
- Aha. – ültem,
csak néztem magam elé. Teljesen összezavarodtam. Ez hogyan történhetett meg?
Ilyenek nem léteznek! Mi lehet Caroline? Az, hogy nem ember az biztos!
- Na most
megszakítom a gondolataidat. Először is. Igen, ember vagyok, másodszor azért
vagyok itt, hogy segítsek neked.
- Honnan tudod,
hogy mire gondoltam?- néztem rá döbbenten, de ő csak megvonta a vállát.
- Gyere be.
Akarsz beszélgetni, vagy most hagyjalak itt, később jöjjek vissza?
- Ömm lehet…
talán magány jót tesz… most… aztán talán megértem… mi ez az egész. – dadogtam,
elindultam fel a szobába olyan arccal, mint aki szellemet látott. Elvégre ki
tudja…
Megpróbáltam
összeszedni a gondolataimat.
A koncert után,
mikor Harry itt aludt nálam, elég érdekeset „álmodtam”. Ha ezt lehet mondani
álomnak, de szerintem nem. Újraéltem az egész életemet, születésemtől egészen
mostanáig. Mikor felkeltem Harry riadtan nézett rám… már a mentőket akarta
hívni, mert azt hitte kómába estem. /És most kiderül, hogy abban is voltam/.
Pár nappal később megtaláltam a bőröndömbe anyu levelét, ami bizonyította, hogy
az „álom”. Ezek szerint van még egy testvérem Ashley-n kívül, aki ráadásul a
legjobb barátnőm volt, Cece., és ő ezt nem tudja. Ja persze, és a szüleim
meghaltak. Most meg előjön Caroline, aki az „álomban” mutatta be a saját
életemet, mint egy idegenvezető, jah, és persze olvas a gondolataimban. Hát nem
nagyszerű? Legszívesebben felhívnám anyut, aki nem is anyu, elmesélném neki… De
a leg valószínűbb, hogy kinevet, elküld pszichológushoz, fejemhez vágja, hogy
megbolondultam Londonban.
Azt hiszem most
eszek, mert éhen halok. Nem reggeliztem még ma. A hűtőben még találtam egy
mirelit pizzát. Nem igazán reggelinek való, de kaja az kaja. Gyorsan
megsütöttem, bevágtam az egészet.
Hmm. Hol lehet
Caroline? Hogyan hívjam őt ide? Nincs meg telefonszáma sem. Bár… Mindegy egy
próbát megér.
- C- Caroline!-
Itt vagy? – fordultam az ajtóhoz.
- Igen? – szólt a
hátam mögül, a balkon irányából.
- Jesszusom.
Te?... Ott… Ez hogyan lehetséges? – kaptam a fejemhez, annyira megijedtem, hogy
teljesen megszédültem. Ő csak vállat vont. Szép, akkor ezt sem fogom megnyitni.
- Jobban vagy?-
kérdezte megérintve a vállamat
- Fogjuk rá, de
nem sokkal. De én még mindig nem értem ki vagy te? Hogyan találtál rám.
Figyelj, nem vagyok hülye… Egy normális ember nem tudna ilyen észrevétlenül
bejönni.
- Majd idővel
megtudod… - titokzatoskodott.
- Nem szeretem a
titkokat.
- Néha el kell
viselni. – kacsintott. Na megyünk vásárolni, vagy nézzünk inkább filmet.
- Hmm… Legyen
vásárlás. Jó lenne sétálni a városba.
Elindultunk a
városba, rengeteget beszéltünk, Caroline-nak mindent elmondhattam az életemről…
/De különös módon tudott is mindenről, komolyan kezdek kételkedni… Ismertük mi
egymást valaha is?/
Sikerült vennem
egy tök jó pólót, amire teljesen véletlenül akadtam rá., pont az utolsó darab
volt belőle, szóval gondolkodás nélkül kaptam fel, vettem meg. Egész hajnali
2ig a városban lógtunk, tehát úgy dőltem be az ágyba, mint a zsák, aludtam.
*1 hét múlva*
Izgatottan
pattantam ki az ágyból. Alig vártam ezt a napot, végre hazajönnek a srácok.
Alig tudtam éjjel aludni, és így is tele voltam energiával, mint egy kis bomba.
Az egész hetem elég gyorsan telt el, de azért nyomasztott az, hogy Harry
nincsen velem, azért a telefonon/ skypen a kapcsolattartás nem az igazi. Főleg
így, hogy egy óceán választ el minket egymástól. Zakatoló szívvel túrtam fel a
szekrényemet, valahogyan nem sikerült eldöntenem mit vegyek fel. 2 óra hosszat
cserélgettem a ruháimat, pedig nem vagyok az a pláza cica, szeretek vásárolni,
de tök mindegy mi van rajtam, akinek nem tetszik ne nézzen rám. Na ezt most
elhagytam, tényleg kicsíptem magam. Egy türkizkék félvállas középhosszúságú
koktélruhánál döntöttem, szintén türkizkék magas sarkúval /amiben még meg kell
tanulnom járni, mielőtt kimegyek a reptérre, szuper, maradt 4 órám. Az elég
lesz?/ Még a hajamat meg kell csinálnom. Először kontyba próbáltam szedni, de
sehogy sem sikerült. Egy tincs vagy mindig kicsúszott, vagy bamba lett a konty.
Az egyszerű lófarok nem ment az öltözékemhez, szóval azt el is hagytam. Leültem
a székbe, megpróbálkoztam befonni az egyik oldalra, és nem is nézett ki
rosszul, csak még hiányzott valami, ezért beleraktam, egy kék színű hajpántot.
Majd egy halovány smink feltevésével fejeztem be az öltözékemet. Na Harry rám
sem fog ismerni, mivel nem vagyok az a tipikus csajos személyiség, tornacipő,
farmer, póló.
Megpróbáltam
kijutni a konyhába, bár nem sok sikerrel, a magas sarkú miatt akkorát terültem
a küszöbön, hogy bevertem az orromat, tüsszögni kezdtem. Ez az én szerencsém.
Egyszer veszek fel magas sarkút akkor is terülök egy nagyot.
Indulásig
gyakoroltam a járást a cipőben, nyilván majd kint nehezebb lesz, de nem baj,
legfeljebb esek egy nagyot ott is.
Időben kiértem a
reptérre, leültem a fiúk járatához legközelebbi padra. Nagyon lassan ment az
idő, de végre megpillantottam a repülőt, izgatottan vártam, hogy leszálljon.
Végre kinyílt az ajtó, elkezdtek kivonulni az utasok. Köztük megpillantottam
Zaynt, odarohantam hozzá.
- Szia Zayn! –
öleltem meg. – Hol vannak a többiek ?
- Heló! Mindjárt
jönnek ők is, csak leragadtak a rajongóknál, de Harry nem tudott hazajönni.
- Mi? Miért? Ugye
most csak viccelsz?
- Komolyan
mondom. Tényleg USAban maradt. – nézett a szemembe.
