14. fejezet :) "Impossible love"

Nagy nehezen, de végül is rászedtem a fiúkat, hogy összesöpörhessem a szétdobált popcornt. Mondhatni nem volt egyszerű, de ők jót szórakoztak a szenvedésemen.

- Hogy a francba tud a vaj ráolvadni a szőnyegre, mikor nincs is meleg?- kapargattam a vajat a szőnyegről, de valahogy nem tudtam leszedni, Niall szórakozottan bámult- Még ennyi kukorica van? Már vagy fél órája söprök, ez nem lehet… egyre több van. – szenvedtem tovább, odasétáltam a kanapéhoz. – Ez egy zokni? És egy banánhéj? – döbbentem le, kérdőn Niallra néztem, aki csak az ajtófélfának támaszkodva nézett rám, már-már elmosolyodva. Visszafordultam, undorodva a kezembe vettem a banánhéjat.

- Ugyan, hagyd már a takarítást, a kukorica majd elfogy, mondom neked, a vaj folt kikopik… a zokni meg hát… majd lesz azzal is valami.- ölelt át hátulról amitől összerezzentem, visszadobtam a zoknit.

- N- Niall… ezt nem hiszem jó ötletnek.

- Mit, a takarítást, vagy azt hogy átöleltelek? – nézett a szemembe mélyen, huncut mosollyal, de mégis komolyan.

- Kérlek ne, csináld ezt velem!... – mondtam erőtlenül, elkaptam a tekintetemet, a lábfejemet bámultam.

- Nem értem mi rosszat tettem… Kelly… őszintén… mi a baj? Olyan nyomott vagy, és úgy érzem, néha kerülsz.

- Semmi. Nincs semmi baj… Csak… áh ezt nem mondhatom el…- mondtam még mindig a lábamat bámulva, nem mertem a szemébe nézni, nehogy előjöjjön az a bizonyos „érzés”.

- Akkor miért nem nézel a szemembe? – hallottam a hangot, de nem tudtam rá válaszolni.

Pár perc hallgatás után, Niall meleg kezét éreztem a vállamon.

- Remélem, majd egyszer elmondod miért haragszol rám, vagy mi a bajod van velem. –mondta újra, kissé szomorúságot éreztetve a hangjában, és felnéztem… amit nem kellett volna. Újra a kék szemek. A homlokába leérő szőke tincsek. Az, az arc… Újra a pillangók. „NEM! Kelly! Nem szerethetsz bele Niallba, Harry a barátod!” Ismételgette magamban egy bizonyos hang.

- Niall… én…- motyogtam. – Kérlek hagyj! Nem tudom mit csinálok! Bizonytalan vagyok, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetemet, így sem könnyű az életem… - kiabáltam, kirohantam a szakadó esőbe, leültem a fűbe. „Miért pont én? Miért pont velem? Más rajongó megőrülne, ha itt lehetne a fiúkkal. És én… igaz… belűlről régen, én is az a sikítozó tini lány voltam. RÉGEN. És most… Mi vagyok? Ez a nagy kérdés. Talán a tini lány megmaradt belőlem, ha lehet annak nevezni a bizonytalan, lehetetlen énemet. Régen olyan eltervezettnek találtam ezt az egészet, megvolt egy álmom… Teljesítettem. Eddig stimmelt, de… valahogy az-az „álom” nem úgy vált valóra, ahogy én azt gondoltam egykor. Ez sokkal nehezebb… Egy nagy kérdés… Vajon Harry vagy Niall? Vagy talán egyikőjük sem… „gondolkodtam.

- Kelly… tudom, hogy nem szeretsz, most… de kérlek, gyere be! Nem akarom, hogy megfázz!- szakította meg a gondolatmenetemet egy aranyos hang a hátam mögül, amit akármikor megismernék…

- Nem fázok. – néztem kissé könnyes szemmel Niallra, aki immár fölöttem állt, komoly arccal nézett le rám… de egyáltalán nem volt vidám.

- Esik az eső, vizes a fű, hiába nem fázol… - terített rám egy pulcsit.

- Ez a tiéd? – kérdeztem. Jól esett egy kis aggódást érezni.

- Aham. Igen – válaszolt. - sírtál?

- Nem… csak gondolkoztam…

- Igen, persze. Azért könnyes a szemed. – ült mellém a fűbe, a hátam mögött megtámasztotta magát, és így érintette kicsit a derekamat. Talán mondanom sem kell, hogy egyből kirázott a hideg.

- Jó, talán egy kicsit… de tényleg csak gondolkoztam.

- Szeretnéd elmondani mi baj van? – fordította felém a fejét, érdeklődve nézett rám.

- Te nem fogsz fázni? – „válaszoltam” egy teljesen más kérdéssel.

- Látom, igazán szereted elterelni a szót. – kezdte piszkálni a füvet mellettem. – Én szivesen meghallgatlak. Bánt, hogy nem tudom szituációt. És ezt nem önzésből mondom… Nézd Kelly… én nagyon kedvellek téged… sőt! Akkor most legyek őszinte. Annál sokkal több. Kikészít, hogy kerülsz. Kikészít, hogy nem tudok felőled szinte semmit. Kikészít, hogy alig szólsz hozzám… Kikészít, hogy szere…

- Ki ne mond, légyszi! – szakítottam félbe.

- Oké, ezek szerint tudod… Akkor most már elhiszed? Nem bírom… Ugye meg bízol bennem?

- Lehet ezt nem kéne megmondanom, de valahogy talán jobban, mint Harryben. – hajtottam a térdemre a fejemet. Nem láttam semmit, csak mocorgást éreztem magam mellett, nem néztem fel. Talán elment Niall… Mit is képzeltem? Majd pont őneki önthetem ki szívem bánatát.

Leszorítottam a szememet küszködve a könnyeimmel, mire egy kart éreztem a hátamon.

- Akkor… értem… Úgy érzed, nem találod a helyed a világban?

- Ahogy mondod.

- Néha én is így érzem. – vágta rá ő.

- De hát… A világ, mondhatni leghíresebb bandájában vagy, tökéletes az életed.

- Kívülről talán annak tűnik… Valóra vált az álmom, de nem úgy, ahogy én azt vártam. Nem olyan könnyű sztárnak lenni, mint ahogy azt gondolod…

- Értem… A paparazzik miatt?

- Meg amiatt, hogy abszolút nem lehet semmi magánéleted. Akárhová mész, mindenhol fényképeznek, lerohannak. Napokig a négy fal között, ott vagy a világ legszebb helyein, de mégsem nézhetsz körül.

- Megértelek. Ennek én sem örülnék.

- Oké, most már elég belőlem, halljunk egy kicsit rólad is… Szóval… Mi a baj?

- Muszáj most elmondanom? – néztem fel rá nagy szemekkel.

- Én örülnék neki, viszont nem erőltetlek rá. Bízok benne, hogy valamikor elmondod.

- Rendben, köszönöm Niall! – öleltem meg.

- Ezt miért kaptam? Azt hittem nem szeretsz. –nevetett.

- Nem is szeretlek… vagy talán… mindegy… nem mondok semmit, döntsd el te! – kacsintottam, és ő még szorosabban megölelt.

- Akkor most kihasználom az alkalmat, és akkora nagy Horan HUG-ot kapsz, hogy egész életedben emlékezni fogsz rá! – nevetett aranyosan, olyan szorosan megölelt, hogy mozdulni sem tudtam.

- Niall! Niall! Nem azért, mintha nem esne jól az ölelésed… de azért nem szeretnék megfulladni. – mosolyogtam rá.

- Jaj. Bocsi!- nevetett zavartan, majd hunyorogva rám nézett. – Azért nem kell zavarba jönni… Vagy ennyire zavarba ejtő lennék? – vonta fel a fél szemöldökét a nevetést visszatartva.

- Mi? Nem… - tagadtam. – Nem hoztál zavarba, csak meleg van…

- Persze… meleg van. –nevetett. – Na, gyere, mert megfázol. – nyújtotta a kezét, és én mosolyogva hagytam, hogy felsegítsen.

*Harry szobájában*

- Hát te? Nem tudtam hová tűntél…

- Nyilván a szobában voltam… - mondta az ágyon ülve, és a telefonját bámulva.

- Mit működsz?  - kérdeztem rámászva az ágyra.

- Semmit… - rakta le az éjjeli szekrényre a telefont, ami állandóan pistyogott. – és te hol voltál?

- Hát, ha te is így, akkor én is… Sehol… nem csináltam semmit.

- Na most haragszol? Tényleg  nem csináltam semmit… - ölelt át. – Na, mi volt lent?

- Mi lett volna? – vontam meg a vállamat. – Niallal beszéltem. Mert te otthagytál.

- Nem hagytalak ott csak…

- Csak, akkor?- kérdeztem ölbe tett kézzel.

- Feljöttem, téged vártalak.

- Igen… persze… Engem megvárhattál volna lent is… Sőt… Jobban örültem volna. – játszottam a durcás „kislányt”.

- Oké, rosszul csináltam. Máskor nem jövök fel, ha téged ez bánt.

- Akkor ezt megbeszéltük. – enyhült meg az durcás arckifejezésem.

- Akkor mit szeretnél?

- Fogalmam sincsen, van ötleted?

- Hány óra van?

- 10 múlt… - mondtam előszedve a telefonomat a zsebemből.

- Akkor nézzünk tévét. – ötletelt, majd felkapcsolta a TVt.

A TVben pont a sztárhírek mentek, Harry át akarta kapcsolni, de én kikaptam az irányítót a kezéből.

- Én kíváncsi vagyok rá.

- De… Ez nem jó… Légy szíves hadd kapcsoljam át. – könyörgött.

- Nem… - ráztam a fejemet, ráülve a távirányítóra.

- Megcsikizlek.

- Úgysem fogsz! – bámultam a TVt, amikor előjött egy kép., én pedig feljebbhangosítottam.

„A One Directionös Harry Stylest elkapta a sajtó egy bárban flörtölni, egy teljesen ismeretlen lánnyal, arcot nem látni, csak Harryét… Vajon lesz több is köztük? Kiderül ki is az az „ismeretlen”?”

Kérdőn néztem Harryre, megállt az ütő bennem, alig bírtam megszólalni, a sírás kerülgetett.

- Hagy… magyarázzam meg… - suttogta lehajtott fejjel.

- Ezen nincs mit magyarázni. – rohantam ki a szobából, le a konyhába, ahol Niall éppen evett.

- Mi történt? – kapta fel a fejét. Leültem a lépcsőre, tenyerembe borítottam a fejemet, csak sírtam.

- Kelly… Figyelj… Mi történt?- hallottam a hangját mellőlem.

- Nialll… megtennéd, hogy kivinnél a reptérre?

- Nem mehetsz el! – csuklott el a hangja.

- Harry megcsalt… - tört ki belőlem még erősebben a sírás.

- De… Én nem szeretném, hogy elmenj!!! – nézett rám szomorúan.

- Nincs más választásom… Ha szeretsz, kérlek, segíts… Csak vigyél ki…

Szótlanul bólintott, segített kihozni a bőröndömet, és beültünk az autóba. Az eső még mindig esett. Pont a hangulatomhoz passzolt ez az időjárás…

Szerencsére találtam egy olyan járatot, ami fél óra múlva indult, addig Niallal beszélgettem, majd elbúcsúztunk. Láttam rajta, hogy könnyes a szeme, és nem akarja, hogy elmenjek. De nem tudtam mit tenni. Többet nem tudok Harry szeme előtt megállni. Megöleltem Niallt… talán utoljára. Hiányozni fog.

Felszálltam a gépemre, elindultunk hazafelé. Ennyi volt a nagy londoni kirándulásom… Elvesztettem Harryt, Cecet, kiderült, hogy a szüleim adoptáltak, mindez kevesebb, mint 1 hónap alatt történt… Nekem ez túl sok. Teljesítettem az álmomat, de valahogy ez nem úgy sült el, ahogy azt akartam. Bár el sem jöttem volna…

Könnyes szemmel néztem le, utoljára a távoli Londonra… esőcseppek hullottak a repülő ablakára, szépen lassan folytak lefelé, ugyanúgy távozva, megfutamodva, mint most ÉN.

13. fejezet:)) *Together :$*

Újra itt vagyok, újra egy új rész :) Jó olvasást! xx
...............................................................

*Niall szemszöge*

Alig tudtunk odébbállni a rajongóktól. Szeretem őket, de most sietni kellett haza. Képcsinálás, aláírás adás után végre elengedtek minket, leszállhattunk a repülőről. Kint már ott állt Zayn, Kelly.

- Heló! –köszöntem oda Kellynek, üdvözlőképpen megöleltem őt. Annyira más volt, ennyire még soha sem adott a külsejére, de a sok smink nélkül is gyönyörű.

- Niall, Harry ugye itt van? – kérdezte aggódva, könnycseppel a szemében.

- Micsoda? Miért ne lenne itt? – lepődtem meg. – Zayn! Ugye nem ijesztetted be szegényt. – kérdeztem a rosszfiúsan mosolygó sráctól.

- Ha most nem lenne rajtam magas sarkú, akkor ugye tudod, hogy kapnál? – nézett rá Kelly szigorúan, de mégis nevetve.

- Hmm. Kistigris beindult.

- Na várjál még hazaérünk, lesz aztán nemulass! – tette csípőre a kezét. – De most nem mert lekenődik a sminkem, vagy letörik körmöm. – tette hozzá még nyávogva, olyan pláza cicásan.

* Kelly szemszöge*

Nagyon mókás volt Zaynnel veszekedni, csak valami megzavart… Hirtelen érintésre lettem figyelmes a derekam környékén. Megfordultam…

- Harry!!! – kiáltottam fel boldogan, és a nyakába borultam. – Úgy hiányoztál! Zayn meg bebeszélte, hogy… áááh … nem is hozom elő… úgy örülök, hogy itt vagy. – mondtam és éreztem, hogy könnyezik a szemem.

- Te is hiányoztál nekem, cica. – adott puszit az arcomra. – de kérlek ne sírj! Most már itt vagyok! – nyugtatott Harry, gyengéden megcsókolt.

Bevártuk a többieket, és aztán elindultunk… pechemre gyalog. :c Szóval botroghattam tovább a cipőmben.

- Kelly, rossz nézni, ahogy mész… - kezdte Harry. – Ha akarod, hogy vigyelek akkor szólj!

- Ugyan már… Olyan mókás nézni. – piszkált tovább Zayn. Úgy látszik nem volt elég még az előbbi. De… nem volt kedvem visszaszólni.

- Köszönöm Harry, de elbírok menni, meg kell szoknom a magas sarkút.

- Nem kell! Tökéletes vagy így is. Komolyan elviszlek a hátamon.

- Harry, lovacskásat nem az utcán kell játszani, arra ott van a…- folytatta Zayn, de Harry megszakította.

- Maradj csak Perrie-kédnél, minket meg békén lehet hagyni! – kacsintottam rá.

- Perrie? Ki az a Perrie? Mi van Cecevel?

- Perrie… Ő Zayn újdonsült barátnője.

- De… de… Mi történt Cecevel?

- Cece eltűnt, egyik reggelre már nem volt ott mellettem… Hiába kerestem… Semmi nyoma.

- Micsoda?- szédültem meg, meg kellett állnom egy percre. .- Nem tűnhetett el!

- Nyugi! Biztosan meglesz!- ölelte át a derekamat.

- De… de ő a… testvérem. – nyögtem ki, mindenki rám nézett.

- Kelly, nyugodj meg, jól vagy? – nézett rám Harry. – Nem lehet a testvéred. Nem is hasonlítotok.

- Hülye! Attól még lehetnének testvérek! Nem, muszáj hasonlítaniuk? – reagált Niall, védve engem.

- Akkor is akkor kell közösnek bennük lenni, olyan ami a egyforma… Mivel amikor a gének egyesülnek, akkor…

- Elég, Harry! Nem kérünk felvilágosítást a dolgokról. – szólt közbe Louis is, aki eddig hallgatag volt.

- Ne veszekedjetek! Cece tényleg a testvérem!!! Megálmodtam… Caroline mondta nekem, vele barátkoztam össze.

- Te jóságos ég! Mi történt veled? – csodálkozott Harry, és megfogta a fejemet, nem lázasodtam e be. – Ne beszélj hülyeségeket. Amit megálmodsz aznem 100as, hogy igaz is!!!

- De Caroline valós. Vele voltam, amikor ti Amerikában turnéztatok. Mutatok is nektek képet. Hosszú szőke haja van, és tiszta fehér ruhája.- kerestem elő a telefonomat, bizonyitani akartam, igazam van. Belementem a galériába. „legutolsó fényképezés” és itt… ez nem lehet.

- De… de… de esküszöm! Itt volt a kép. Vele voltam, a pláza előtt lefényképezkedve. – néztem szomorúan a képernyőre. – Pillanat várjatok! Megvan. Ez volt az a kép… de ezen még tegnap ketten voltunk… most meg… nem lehet! – idegesen ütögetni kezdtem szerencsétlen display-t.

- Kelly… Kelly… nyugi! Kérlek! Nincsen semmi gond! Csak képzelődtél!- próbáltak vigasztalni a többiek, de nem bírtam tovább. – Elmegyünk orvoshoz?

- Nem! Nem bolondultam meg! Igen is igazat beszélek, Cece az ikrem, és a szüleim nem az igaziak… Örökbe fogadtak. Múltkor álmomba ilyen nagy fehér ködös terembe kötöttem ki… ott jött értem Caroline, és végigvezetett az életemen. Anyu apu meghaltak, és a mostaniak adoptáltak… - próbáltam reálisan beállítani a dolgokat, de őszintén így másodszorra magamnak is kissé nevetségesen hangzott.

- Ezt sajnos nem lehet elhinni, mivel lehetetlen, amit mondasz. – mondta komolyan Liam.

- Van valami Liam mondatában. Valahogy ezt én sem tudom elhinni. Pedig szeretlek! – mondta Harry, én nem bírtam tovább tartani magamat

- Nem bolondultam meg! – csúsztam össze hirtelen, és zokogni kezdtem, rettenetesen reszketett a kezem, abszolút nem tudatosítottam a dolgokat.

*Harry szemszöge*

Láttam rajta, hogy nincsen vele minden rendben.

- Kelly… Jól vagy? – kérdeztem riadtan, de nem válaszolt, csak sírt.

Niall odajött hozzánk, ketten felemeltük őt, úgy próbáltuk hazavinni.

- Mi lehet vele? – nézett rám, aggódással a szemébe.

- Fogalmam sincsen. Teljesen magába zuhant, nem reagál semmire.

- Ez már a második ilyen kiesése, nem lesz ez így jó! Remélem nem lesz baja! – mondta Niall.

- Ezt inkább ne is emlegesd! Bele sem merek gondolni. – döntöttem a homlokának a fejemet.

*4 órával később*

- Nézd mozog! – kiáltott Niall, majd én is felkaptam a fejemet.

- Kelly hallasz? – emeltem meg a tarkójánál, és vártam a válaszát.

- Mi-mi történt? – kérdezte erőtlenül.

- Újra a tudatalattidba kerültél, nem reagáltál, nem hallottál semmit. Nem lesz ez így jó! Menjünk el orvoshoz mielőtt még nem késő!

- Nem, csak orvost ne! Teljesen jól vagyok! – próbált fölállni, de megszédült, és ha nem kaptam volna el, akkor elesik.

- Dehogy vagy jól! Nem szeretnék neked rosszat, de még egy ilyen és én magam viszlek el kivizsgálásra! Ez így nem mehet tovább.

- Esküszöm semmi bajom, csak… csak… éhes vagyok, és attól szédülök.

- Nem Kelly! Ez nem éhség, Attól nem veszted el az eszméletedet egy rossz hírtől.

- Mi történt? – nézett rám hatalmas kétségbeesett szemekkel. – Én nem emlékszek semmire.

- Cece eltűnt. – jelentettem ki röviden, de szavaim sokat mondtak. – kérlek ne sírj majd megtaláljuk. –öleltem át fél karral, mert láttam teljesen lesokkolta a hír.

*Kelly szemszöge*

Mostanában tényleg elég furcsán érzem magam, sokszor szédülök, de nem mehetek el orvoshoz! Nem szeretek oda járni! Utálok! Harry nem tudhatja meg mi folyok velem. Mostanában sokszor leszek rosszul, szédülök, vagy fáj a fejem, esetleg szúr a mellkasom.

- Biztos meglesz, nem lesz vele semmi baj? – kérdeztem könnyes szemmel.

- Nyugi. Bízz bennem. – szorított magához még erősebben Harry.

Ezzel zártuk le a Cece témát, és igyekeztük azt mutatni, hogy boldogok vagyunk.

- Nézzünk filmeeeet! –kiáltotta Lou.

- Jó de milyet? Mondjatok már ötleteket is. – vágódott le Liam a TV elé.

- Úúúú romantikus. – csillant fel a szemem.

- Anyád. – reagált Zayn egyből.

- Nincs itt. – öltöttem ki féloldalt a nyelvemet.

- Nemááár! 5 fiú és egy lány romantikus filmet néz?

- Miért is ne? Párban vagyunk? – röhögött Lou.

- HAHAHA! - mondta gúnyosan Zayn. – NO! Álmodban!

- Csitt! Veszekedés helyett inkább mondhatnátok egy normális filmet! – kapcsolta fel Liam a TVt, össze-vissza keresgélt a csatornák között, majd rákapcsolta egy filmre, én a térdemre könyököltem, átültem Liam mellé nézni akár mi is volt az, majd jött Harry is.

- Ez a pókember? – nézett fel Lou a TVre.

- Jah. –adta a rövid választ Liam.

- Akkor ebben az esetben… Superman is here! –kiáltott fel, beleült az ölembe (???).

- Lou te mit csinálsz? –kérdeztem értetlenül, visszatartva a nevetést.

- TVt nézek, de psszt! –mondta hátra sem nézve rám.

- És azt az ölembe kell?

- Nem, de mér’ ne nézném ott?- nézett rám nagy szemekkel.

- Idióta!- nevettem.

- Le a kezeddel a csajomról! –parancsolt rá Harry.

- Nincs rajta a kezem. – emelte fel a karját Lou, miközben szemtelenül mosolyogott.

- Akkor meg le a seggeddel a csajomról!- mondta Harry újra, de már nevetve.

- És ha nem? –öltötte ki  a nyelvét. Niall törte meg a veszekedést.

- Hej emberek! Hoztam popcornt!- kiáltott Niall, hozva 3 tálat.

- Niall! Vigyázz! Ez nem lesz jó, el fogod…- mondtam, de még be sem fejeztem a mondatot, már Niall a padlón feküdt körülötte egy rakat kukoricával, mindenkiből kitört a röhögés.

- Haha! Tudtam, hogy előbb utóbb leejted! – gúnyolódott Lou, és felkelt az ölemből végre, több sem kellett Harrynek, egyből felkapott, és az ölébe húzott.

- Na! Te az enyém vagy ezt ne felejtsd el! – mondta és belenézett a szemembe.

- Mit tegyünk a kukoricával?- kérdezte a fejét vakarva Liam.

- Attól hogy a földön van még kaja. Együk meg! – ült törökülésbe Niall, és enni kezdte a kukoricát, majd lassan a többiek is csatlakoztak hozzá.

- Most komolyan? – nézett le ránk Liam.

- Ha nem lenne komoly, nem látnád- dobta meg őt röhögve Lou egy marék kukoricával.

Liam szó nélkül megvonta a vállát, lehajult, és megpróbálta Lout visszadobni, de engem talált el.

Talán nem is nehéz kitalálni, hogy ebből mi keletkezett…

- KUKORICACSATAAAAAAAAAA! – üvöltötte Louis, ezzel megkezdődött a nagy „harc”. Előfordul, hogy néha az ember elfelejti hány éves is igazából… de nem is érdekel, azt kell tenni, amihez kedved van… Most mi így cselekedtünk, fantasztikus szórakozás volt… csak hát… a következményekkel nem számoltunk.

- Na ez mind szép és jó volt! Csak… - néztem körbe a pattogatott kukoricában úszó szobában.–  Ezt hogy fogjuk feltakarítani?

- Majd idővel csak elfogy! – ütögette meg a vállamat Niall.

- De… az nem úgy működik!- nevettem rá…