9. fejezet :) Meg kell tanulnom továbblépni...

Sziasztok! :) Az az igazság, hogy most nincsen nagyon időm írni, suliba legvégső hajtás, fellépések, dolgozatok, versenyek, minden közbejött. Igyekszek legalább 1 héten egyszer kitenni részt, nem szeretnék nagyon elmaradni... Előre is elnézést kérek :( Lemegy ez a 2 hét aztán gyakrabban fogok jelentkezni :)) Addig is itt van az új rész, bár nem túl jó... :( Szerintem. Komizzatok plíííz ♥♥ 

.....................................................................

Csak ültünk, ültünk, mást nem csináltunk

*Cece szemszöge*

Olyan kínos ez az egész. Kelly most haragszik rám, de nem mondhattam el. Úgy sajnálom már, soha nem fog megbocsátani nekem. De nem érdekel elég nekem Zayn, Kellyre úgysem lenne időm. Annyit szokott beszélni a gondjairól, bajairól, ideje a magam dolgával törődnöm, innentől elvállnak útjaink. Igaz ő is mindig meghallgat engem, de van nála jobb is. Ma este tapasztaltam. Szerelmes vagyok. Ezt, ha nem bírja megérteni, akkor viszlát, vége a barátságunknak. Ennyi, kíváncsi vagyok hogyan fog tudni továbblépni.

- Cece kérlek, mesélj, miért nem szóltál nekem? Megértettem volna. – kérdezte nagy kutyaszemekkel, nem fog meghatni.

- Semmi közöd hozzá. – durcáskodtam. – Az én életem, nem kell beleszólásod! Jogom van eldönteni, mit teszek, minek mindenről beszámolnom?

- Azért mert a barátnőd vagyok, el szoktuk mondani egymásnak.

- Ahogy állítod, ez már elmúlt, ráadásul, te sem szóltál Harryről. Fogadni mernék, hogy már régóta ismeritek egymást. Nem lennétek olyan jóban egy éjjel alatt. Nem hiszem el!

- Cece, pár órája ismerkedtünk meg!

- Ó tényleg? Akkor, igen messzire mentetek, ugyanis Harrynek fordítva van felvéve a nadrágja. – tettem csípőre a kezemet, ő pedig totál megsemmisült. Lemerném fogadni, hogy mi szakítottuk meg a folyamatot. Hahh, mit is gondoltam. Zayn, Harry, csak hallgatták a veszekedésünket.

- Tudod mit Cece? Én kedves voltam veled! Fogalmam sincsen mi bajod van velem. Nem csináltam semmit, nem történt semmi köztünk Harryvel. Gondolj, amit gondolsz. Én legalább tudom mi az igaz, és mi nem. Nekem nem számit mások véleménye. Ennyi.

- Zayn! Gyere! Húzzunk innen! Úgy látszik, már a legjobb barátnőm is megváltozott… Soha többet nem akarlak látni. Sziasztok! – álltam föl, megragadtam Zaynt, becsaptam magam után az ajtót, bár kinyílt, de nem számit most már. Minél hamarabb legyünk kint innen! Meg sem álltunk az 1D házig.

*Kelly szemszöge*

Könnyes szemmel becsuktam a kinyílt ajtót. Most vesztettem el a legjobb barátnőmet. Az a legrosszabb, hogy nem tudom mit léptem rosszul. Kitört belőlem a sírás, nem bírtam tovább.

Ráhajtottam a fejem Harry vállaira, nem álltak el a könnyeim.

- Nyugodj meg! Minden rendbe jön.

- Könnyű mondanod! Nem te vesztél össze az egyetlen barátnőddel. – hisztiztem, szét akartam tépni a párnát, sajnos nem sikerült.

- Ha leöntelek vízzel, akkor leállsz? – nevetett zavartan.

- Akkor inkább befejezem. – huppantam le ölbe tett kézzel az ágyra.

- Na akkor az lenne a legjobb, ha mennénk aludni, ne húzd fel magad még jobban.

- Itt maradsz? – csillant fel a szemem.

- Csak, ha akarod. – ölelt át újra. – na feküdj le!

- Oké! Csak át kéne öltöznöm, pillanat…

Kerestem a pizsamámat, hiába túrtam ki a bőröndöt, szekrényt, csak Ceceére bukkantam rá.

- Öm, nem ezt keresed?

- De, igen, nem tudom Cece mit fog csinálni a pizsamája nélkül. – mondtam, kezembe vettem a sajátomat, álltam egy darabig. – Őőő talán kifáradnál? – néztem Harryre.

- Miért? – nézett rám vissza értetlenül.

- Hát talán öltözködni szeretnék…

- Jaj… - nevetett, kisétált a folyosóra.

- Ne lesekedj, vagy leütlek. – fenyegettem.

- Nem baj, túlélem… talán… - kacsintott vissza, rámcsukta az ajtót,

Gyorsan magamra kaptam a pizsit, bedőltem az ágyba.

- Jöhetek?

- Ja! – vigyorogtam.

- Na akkor tényleg jó éjszakát! – nyomott egy puszit a homlokomra, elköszöntem egy „Jóéjt”-el, elfordultam, húztam a lóbőrt.

………………………………………………………….

*Reggel*

Forgolódva felkeltem, elég rosszul aludtam…

- Cece!!!! Kelj fel! Nem hiszed el, milyen szörnyűséget álmodtam… - fordultam volna oda hozzá, de nem ő volt mellettem…

- Kelly… Cece-vel összevesztél… Elment…- motyogta Harry.

- Tehát az…

- A valóság volt, sajnálom… - fejezte be helyettem. Újra könny szökött a szemembe. – Jól vagy? Inkább most feküdj vissza, aludj még egyet.

- Oké! Az lesz a legjobb. Utána mit teszünk? Úgy hiányzik Cece. – szomorodtam el.

- Elmegyünk valahová enni, utána, visszajövünk, nézünk valamilyen filmet.

- Jó! – ezzel álomvilágba szenderültem.

Egy üres szoba közepén ültem, 4 fehér fallal körülvéve. Kétségbeesetten kerestem a kijáratot, ijesztő, rossz érzés telitett el, csak mászkáltam, hiába mentem nem jutottam sehova, ugyan ott maradtam. Megőrjített a sok fehérség, egyedül éreztem magam. „Mit tegyek? Mi van velem?” sírtam keservesen az üres helyiségben. Bár… hiába akartam megszólalni… nem ment… teljesen néma maradtam… így segítséget sem tudtam kérni. Mégis kitől is kérnék? Itt egy árva lélek sincsen. Lenéztem a talajra, igen érdekes, felhőszerű, olyan por jellegű talajon ültem. Eddig ezt észre sem vettem. Kicsit játszadoztam a felhőszerű valamivel, megpróbáltam elfújni egy keveset, de visszajött, mint egy füst. Nagyon elgondolkoztam… Arra eszméltem fel, hogy valaki megérintette a vállamat, hátrafordultam, egy lány állt velem szemtől szemben, hosszú, nagyon hosszú szőke hajjal, kristálytiszta, hófehér, talajig érő ruhában, ami teljesen takarta a lábát.

- Te meg ki vagy? – kérdeztem rádöbbentem, újra van hangom!!!

- A nevem Carolyne, kérlek, gyere velem! – érintette meg kezemet, felhúzott.

- Hol vagyok? – „poroltam” le magam a fehér füsttől.

- Ez a te életed…- válaszolta.

- Az üres, fehér szoba?

- Nem! Kövess és megtudod… - indult el előttem, én pedig utána mentem.

Ahogy elindultam, hirtelen szédülés kapott el, majd zuhanás érzetet keltett. Mikor kinyitottam a szememet egy kórház teremben álltam, Carolyne mellett.

- Ez a születésed, kérlek, ne ijedj meg… Most sok mindent meg fogsz tudni az életedről, amiket nem is gondoltál volna, készülj fel a legrosszabbra, ami érhet. – figyelmeztetett, megveregette a vállamat.

- Először áruld el, mit keresek egy idegen nőnek a szülésén…- döbbentem le, de ő nem szólalt semmit meg.

„Megkezdődött!” kiabálták az orvosok. „Ikrek születését várhatjuk, most lehet látni, eddig elbújt a másik baba mögött…” szólt a nőnek. Meglepetten néztem az „anyukámat”. Megszületett a 2 baba, de csak az egyik sírt. „Hölgyem, van egy rossz hírünk, az egyik baba már halottan született, de mindent megteszünk, hogy rendbe jöjjön, ígérjük.” Hallottam a hangokat folyamatosan.

- Most melyik vagyok én? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Aki meghalt születéskor… Sajnálom… - közölte velem.

Tovább figyeltem az eseményeket… Szörnyű volt látni, hogyan szenvednek velem, ahogy lélegeztető gépre kötnek, majd a szívverést próbálták helyreállítani. Keserű gombóc jött fel a torkomban. Néztem… Néztem, ahogyan az életemet mentik meg. Anya már majdnem sírt. Egy örökkévalóságig tűnt, mikor a baba végre elkezdett pityeregni. Az orvosokon nagy megkönnyebbülés ment át.

- Ki lehetett a másik baba?

- Ő Cece az. A barátnőd. Testvérek voltatok.

- Miii? Mi történt? – tehát ezért kötődtem annyira hozzá mindig.

- Majd ezt is lassan megtudod…

Mentünk újra egy keveset, életem másik állomására, olyan 2 éves lehettem, éppen utaztunk el valahová, amikor egy kamion belénk hajtott, az árokban kötöttünk ki. A mentősök, csak 10 perc múlva jöttek, minket tudtak kimenteni Cecevel, kicsik voltunk, becsúsztunk az ülés alá, így nem ütöttük meg magunkat annyira. De apa és anya látványa teljesen megdermesztett... Nem is írom le… Elég annyi, hogy csak vér mindenhol. Áh! „A gyerekeket vigyék a nevelőotthonba” parancsoltak a rendőrnek, felkaptak, vittek minket Cecevel, pár perc múlva ott voltunk a nevelőotthonnál… Bejelentést tettek a rendőrök, átadtak a nevelőknek… Megszeppenve sírtunk, kijött hozzánk egy olyan idősebb, 17 év körüli lány, felvett, bevitt a szobájába. Hirtelen olyan érzést keltett, mintha egy filmet tekertettek volna… Mindenki gyorsabban mozgott, futott, szervezkedett… Majd… belépett a nevelőház ajtaján anya, akárhol megismerném.

„Üdvözöljük, miben segíthetek?”

„Szeretnék örökbe fogadni egy kislányt, olyan 2 év körülit, sajnos én nem szülhetek gyereket”

„ Persze, kérem, jöjjön velünk.” Bevezette őt a szobánkba, a kis én kíváncsiságból odamászott hozzá, nagy kék szemeivel nézte a leendő anyukáját.

„Én őt szeretném”

„Rendben, még alá kell írnia egy pár papírt.”

Sok mindent megismertem az életemből, Cecevel már ovi óta barátnők voltunk, de egyikünk sem tudta az igazságot, jó volt visszanézni az első sulis éveimet, sok-sok emléket, ráadásul anyát, összeszorult a torkom, kiskoromban hatalmas rázkódtatások értek, semmire sem emlékszek, „anyu” becsapott egész kiskoromban, sőt, még most is… Bíztam benne… Úgy látszik, engem mindenki átvert, kihasznált. Egész iskolás években, csak arra voltam jó, hogy a házit lemásolják rólam, erre kibeszélnek, hátam mögött kinevetnek. Azért mert más vagyok. Mert én évek hosszat tanultam. És most itt vagyok Londonban… Ugyan, szebbnek, jobbnak gondoltam ezt a kirándulást, erre elvesztem a legjobb barátnőmet, aki ráadásul a testvérem is, ma megtanultam. Nekem az életem nem lesz jobb, mindenen átmentem, már a születésemkor is majdnem meghaltam. Mit akarok én?! Kiben bízhatok? Hol van a helyem? 18 évesen ideje lenne rájönnöm… Még mindig keresem a helyem… Megszédültem, mikor kinyitottam újra a szememet már a kollégiumban voltam.

- Te jó ég! Már azt hittem, megint mentőt kell hívnom, 1 órája ébresztelek, semmi, meg sem szusszantál, teljes kómás állapot… A szívbajt hoztad rám! – magyarázta Harry.

Még mindig el voltam gondolkodva. Mennyi lehet igaz abból, amit álmodtam? Tényleg ez lett volna az életem? Kicsordult egy könnycsepp, hagytam végigfolyni az arcomon.

- Mi történt? – törölte le Harry

- Újra átéltem az életemet – hajtottam le a fejemet.

- Ezt hogy érted? Mit álmodtál?

- Semmi, nem szeretnék róla beszélni, meg kell tanulnom tovább lépni… - motyogtam, megtöröltem a szememet. Ez így nem mehet tovább. Nem ronthatom el az életemet! Egy szakasznak vége, jön egy újabb. Nem török össze, igaz, hogy nehéz, de fel kell állnom… Erős vagyok, mindent kibírok… Ez elég nagy szó volt, helyesbítenék: igyekszek mindent kibírni. Most pedig emlékek OFF, élet ON, mivel még csak most kezdődik az egész. J