14. fejezet :) "Impossible love"

Nagy nehezen, de végül is rászedtem a fiúkat, hogy összesöpörhessem a szétdobált popcornt. Mondhatni nem volt egyszerű, de ők jót szórakoztak a szenvedésemen.

- Hogy a francba tud a vaj ráolvadni a szőnyegre, mikor nincs is meleg?- kapargattam a vajat a szőnyegről, de valahogy nem tudtam leszedni, Niall szórakozottan bámult- Még ennyi kukorica van? Már vagy fél órája söprök, ez nem lehet… egyre több van. – szenvedtem tovább, odasétáltam a kanapéhoz. – Ez egy zokni? És egy banánhéj? – döbbentem le, kérdőn Niallra néztem, aki csak az ajtófélfának támaszkodva nézett rám, már-már elmosolyodva. Visszafordultam, undorodva a kezembe vettem a banánhéjat.

- Ugyan, hagyd már a takarítást, a kukorica majd elfogy, mondom neked, a vaj folt kikopik… a zokni meg hát… majd lesz azzal is valami.- ölelt át hátulról amitől összerezzentem, visszadobtam a zoknit.

- N- Niall… ezt nem hiszem jó ötletnek.

- Mit, a takarítást, vagy azt hogy átöleltelek? – nézett a szemembe mélyen, huncut mosollyal, de mégis komolyan.

- Kérlek ne, csináld ezt velem!... – mondtam erőtlenül, elkaptam a tekintetemet, a lábfejemet bámultam.

- Nem értem mi rosszat tettem… Kelly… őszintén… mi a baj? Olyan nyomott vagy, és úgy érzem, néha kerülsz.

- Semmi. Nincs semmi baj… Csak… áh ezt nem mondhatom el…- mondtam még mindig a lábamat bámulva, nem mertem a szemébe nézni, nehogy előjöjjön az a bizonyos „érzés”.

- Akkor miért nem nézel a szemembe? – hallottam a hangot, de nem tudtam rá válaszolni.

Pár perc hallgatás után, Niall meleg kezét éreztem a vállamon.

- Remélem, majd egyszer elmondod miért haragszol rám, vagy mi a bajod van velem. –mondta újra, kissé szomorúságot éreztetve a hangjában, és felnéztem… amit nem kellett volna. Újra a kék szemek. A homlokába leérő szőke tincsek. Az, az arc… Újra a pillangók. „NEM! Kelly! Nem szerethetsz bele Niallba, Harry a barátod!” Ismételgette magamban egy bizonyos hang.

- Niall… én…- motyogtam. – Kérlek hagyj! Nem tudom mit csinálok! Bizonytalan vagyok, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetemet, így sem könnyű az életem… - kiabáltam, kirohantam a szakadó esőbe, leültem a fűbe. „Miért pont én? Miért pont velem? Más rajongó megőrülne, ha itt lehetne a fiúkkal. És én… igaz… belűlről régen, én is az a sikítozó tini lány voltam. RÉGEN. És most… Mi vagyok? Ez a nagy kérdés. Talán a tini lány megmaradt belőlem, ha lehet annak nevezni a bizonytalan, lehetetlen énemet. Régen olyan eltervezettnek találtam ezt az egészet, megvolt egy álmom… Teljesítettem. Eddig stimmelt, de… valahogy az-az „álom” nem úgy vált valóra, ahogy én azt gondoltam egykor. Ez sokkal nehezebb… Egy nagy kérdés… Vajon Harry vagy Niall? Vagy talán egyikőjük sem… „gondolkodtam.

- Kelly… tudom, hogy nem szeretsz, most… de kérlek, gyere be! Nem akarom, hogy megfázz!- szakította meg a gondolatmenetemet egy aranyos hang a hátam mögül, amit akármikor megismernék…

- Nem fázok. – néztem kissé könnyes szemmel Niallra, aki immár fölöttem állt, komoly arccal nézett le rám… de egyáltalán nem volt vidám.

- Esik az eső, vizes a fű, hiába nem fázol… - terített rám egy pulcsit.

- Ez a tiéd? – kérdeztem. Jól esett egy kis aggódást érezni.

- Aham. Igen – válaszolt. - sírtál?

- Nem… csak gondolkoztam…

- Igen, persze. Azért könnyes a szemed. – ült mellém a fűbe, a hátam mögött megtámasztotta magát, és így érintette kicsit a derekamat. Talán mondanom sem kell, hogy egyből kirázott a hideg.

- Jó, talán egy kicsit… de tényleg csak gondolkoztam.

- Szeretnéd elmondani mi baj van? – fordította felém a fejét, érdeklődve nézett rám.

- Te nem fogsz fázni? – „válaszoltam” egy teljesen más kérdéssel.

- Látom, igazán szereted elterelni a szót. – kezdte piszkálni a füvet mellettem. – Én szivesen meghallgatlak. Bánt, hogy nem tudom szituációt. És ezt nem önzésből mondom… Nézd Kelly… én nagyon kedvellek téged… sőt! Akkor most legyek őszinte. Annál sokkal több. Kikészít, hogy kerülsz. Kikészít, hogy nem tudok felőled szinte semmit. Kikészít, hogy alig szólsz hozzám… Kikészít, hogy szere…

- Ki ne mond, légyszi! – szakítottam félbe.

- Oké, ezek szerint tudod… Akkor most már elhiszed? Nem bírom… Ugye meg bízol bennem?

- Lehet ezt nem kéne megmondanom, de valahogy talán jobban, mint Harryben. – hajtottam a térdemre a fejemet. Nem láttam semmit, csak mocorgást éreztem magam mellett, nem néztem fel. Talán elment Niall… Mit is képzeltem? Majd pont őneki önthetem ki szívem bánatát.

Leszorítottam a szememet küszködve a könnyeimmel, mire egy kart éreztem a hátamon.

- Akkor… értem… Úgy érzed, nem találod a helyed a világban?

- Ahogy mondod.

- Néha én is így érzem. – vágta rá ő.

- De hát… A világ, mondhatni leghíresebb bandájában vagy, tökéletes az életed.

- Kívülről talán annak tűnik… Valóra vált az álmom, de nem úgy, ahogy én azt vártam. Nem olyan könnyű sztárnak lenni, mint ahogy azt gondolod…

- Értem… A paparazzik miatt?

- Meg amiatt, hogy abszolút nem lehet semmi magánéleted. Akárhová mész, mindenhol fényképeznek, lerohannak. Napokig a négy fal között, ott vagy a világ legszebb helyein, de mégsem nézhetsz körül.

- Megértelek. Ennek én sem örülnék.

- Oké, most már elég belőlem, halljunk egy kicsit rólad is… Szóval… Mi a baj?

- Muszáj most elmondanom? – néztem fel rá nagy szemekkel.

- Én örülnék neki, viszont nem erőltetlek rá. Bízok benne, hogy valamikor elmondod.

- Rendben, köszönöm Niall! – öleltem meg.

- Ezt miért kaptam? Azt hittem nem szeretsz. –nevetett.

- Nem is szeretlek… vagy talán… mindegy… nem mondok semmit, döntsd el te! – kacsintottam, és ő még szorosabban megölelt.

- Akkor most kihasználom az alkalmat, és akkora nagy Horan HUG-ot kapsz, hogy egész életedben emlékezni fogsz rá! – nevetett aranyosan, olyan szorosan megölelt, hogy mozdulni sem tudtam.

- Niall! Niall! Nem azért, mintha nem esne jól az ölelésed… de azért nem szeretnék megfulladni. – mosolyogtam rá.

- Jaj. Bocsi!- nevetett zavartan, majd hunyorogva rám nézett. – Azért nem kell zavarba jönni… Vagy ennyire zavarba ejtő lennék? – vonta fel a fél szemöldökét a nevetést visszatartva.

- Mi? Nem… - tagadtam. – Nem hoztál zavarba, csak meleg van…

- Persze… meleg van. –nevetett. – Na, gyere, mert megfázol. – nyújtotta a kezét, és én mosolyogva hagytam, hogy felsegítsen.

*Harry szobájában*

- Hát te? Nem tudtam hová tűntél…

- Nyilván a szobában voltam… - mondta az ágyon ülve, és a telefonját bámulva.

- Mit működsz?  - kérdeztem rámászva az ágyra.

- Semmit… - rakta le az éjjeli szekrényre a telefont, ami állandóan pistyogott. – és te hol voltál?

- Hát, ha te is így, akkor én is… Sehol… nem csináltam semmit.

- Na most haragszol? Tényleg  nem csináltam semmit… - ölelt át. – Na, mi volt lent?

- Mi lett volna? – vontam meg a vállamat. – Niallal beszéltem. Mert te otthagytál.

- Nem hagytalak ott csak…

- Csak, akkor?- kérdeztem ölbe tett kézzel.

- Feljöttem, téged vártalak.

- Igen… persze… Engem megvárhattál volna lent is… Sőt… Jobban örültem volna. – játszottam a durcás „kislányt”.

- Oké, rosszul csináltam. Máskor nem jövök fel, ha téged ez bánt.

- Akkor ezt megbeszéltük. – enyhült meg az durcás arckifejezésem.

- Akkor mit szeretnél?

- Fogalmam sincsen, van ötleted?

- Hány óra van?

- 10 múlt… - mondtam előszedve a telefonomat a zsebemből.

- Akkor nézzünk tévét. – ötletelt, majd felkapcsolta a TVt.

A TVben pont a sztárhírek mentek, Harry át akarta kapcsolni, de én kikaptam az irányítót a kezéből.

- Én kíváncsi vagyok rá.

- De… Ez nem jó… Légy szíves hadd kapcsoljam át. – könyörgött.

- Nem… - ráztam a fejemet, ráülve a távirányítóra.

- Megcsikizlek.

- Úgysem fogsz! – bámultam a TVt, amikor előjött egy kép., én pedig feljebbhangosítottam.

„A One Directionös Harry Stylest elkapta a sajtó egy bárban flörtölni, egy teljesen ismeretlen lánnyal, arcot nem látni, csak Harryét… Vajon lesz több is köztük? Kiderül ki is az az „ismeretlen”?”

Kérdőn néztem Harryre, megállt az ütő bennem, alig bírtam megszólalni, a sírás kerülgetett.

- Hagy… magyarázzam meg… - suttogta lehajtott fejjel.

- Ezen nincs mit magyarázni. – rohantam ki a szobából, le a konyhába, ahol Niall éppen evett.

- Mi történt? – kapta fel a fejét. Leültem a lépcsőre, tenyerembe borítottam a fejemet, csak sírtam.

- Kelly… Figyelj… Mi történt?- hallottam a hangját mellőlem.

- Nialll… megtennéd, hogy kivinnél a reptérre?

- Nem mehetsz el! – csuklott el a hangja.

- Harry megcsalt… - tört ki belőlem még erősebben a sírás.

- De… Én nem szeretném, hogy elmenj!!! – nézett rám szomorúan.

- Nincs más választásom… Ha szeretsz, kérlek, segíts… Csak vigyél ki…

Szótlanul bólintott, segített kihozni a bőröndömet, és beültünk az autóba. Az eső még mindig esett. Pont a hangulatomhoz passzolt ez az időjárás…

Szerencsére találtam egy olyan járatot, ami fél óra múlva indult, addig Niallal beszélgettem, majd elbúcsúztunk. Láttam rajta, hogy könnyes a szeme, és nem akarja, hogy elmenjek. De nem tudtam mit tenni. Többet nem tudok Harry szeme előtt megállni. Megöleltem Niallt… talán utoljára. Hiányozni fog.

Felszálltam a gépemre, elindultunk hazafelé. Ennyi volt a nagy londoni kirándulásom… Elvesztettem Harryt, Cecet, kiderült, hogy a szüleim adoptáltak, mindez kevesebb, mint 1 hónap alatt történt… Nekem ez túl sok. Teljesítettem az álmomat, de valahogy ez nem úgy sült el, ahogy azt akartam. Bár el sem jöttem volna…

Könnyes szemmel néztem le, utoljára a távoli Londonra… esőcseppek hullottak a repülő ablakára, szépen lassan folytak lefelé, ugyanúgy távozva, megfutamodva, mint most ÉN.